Az utóbbi időben sokat vívódtam, hogy vajon tényleg írnom kell-e, nem égtem-e már ki teljesen, nem kellene-e végleg elfelejtenem az írást. Hiszen a gép előtt ülni szar, a cikkírásban sem találtam semmi örömöt, vergődés volt az egész. Ami persze jól ki is vetült az egész életemre, ráadásul a posványban dagonyázás magával ragadó élménynek tűnt. Egy darabig, mert aztán rohadtul zavaróvá vált, hogy nem tudsz valamit megvenni, amit akarnál, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra élsz. Nem kertelek sokat: elbasztam. Férjként és apaként sem álltam meg a helyem, nem álltam a sarkamra, nem kerestem az utolsó utáni szalmaszálat is, ami megoldana bármit is. Sodródtam az árral, a végleges lecsúszás felé. Vártam, hogy más oldja meg helyettem a problémáimat, hagytam, hogy a zavar rányomja a bélyegét a kapcsolatomra életem szerelmével.
Csakhogy ez utóbbi volt az a pont, amikor egy olyan gyomrost kaptam, ami kibillentett a minden mindegy, a teljes kiégés állapotból. Amikor rájöttem, hogy ebben a kapcsolatban nem csak én létezem, hogy óriási felelősségem van abban, ami történt. Mindig nevetek, amikor NagyMarci vagy valamelyik kretén kormánytag azt nyilatkozza, hogy majd jön a visszapattanás (zárójelben: kurvára nem jön). De a visszapattanás jelensége valahogy mégis létezik, valahogy mégis van a mélypont és azt követő elrugaszkodás. Na és nekem Évi elvesztésének a halvány csírája volt az.
Szóval össze kellett szednem magam, és mindent máshogy csinálni, mint addig bármikor. Eldöntöttem, hogy többé nem várok a megváltásra, hanem magamnak kaparom ki azt a valamennyit, amire szükség van. Viszont ehhez erőt, célt és motivációt kellett szereznem, miközben csak annyit tudtam, hogy az írással már a kiégés érzete miatt nem vagyok annyira jóban, máshoz meg nem értek. Pontosabban a sport idő közben egy aduásszá vált az életemben, hiszen elvégeztem egy edzői képzést, no meg hetente többször járok edzeni is.
Hát ezzel a csomaggal kellett neki vágnom az ismeretlennek, megállnom a saját lábamon. Nem igazán voltam nyerő helyzetben, de küzdöttem, az eredmények pedig jöttek. Két hónap fizikai munkának sikerült annyira kizökkentenie az addigi kerékvágásból, hogy a kiégésnek nyár végére nyoma sem maradt. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy nemrég lehetőséget kaptam egy országos lap szerkesztőjétől (aki egyszer már adott egyet, de akkor nem éltem vele), míg a sportban minden eddiginél elszántabb lettem. Utóbbi nem is véletlen, hiszen belátható idő közben szeretnék másokat motiválni arra, hogy változtassanak az életmódjukon, hogy a mozgásban ők is találják meg önmagukat. Szóval most nagyjából minden kerek, ezért apa újra blogol!
