Az elmúlt hetekben komoly dilemma elé sodort minket a mindenség. Az ugye már talán mindenkinek tiszta, hogy Ádám már benne van a korban, ezért szeptembertől bölcsibe kellene mennie. Hiszen egyfelől szüksége van a közösségre, másrészt amíg nincs itthon, addig tudunk dolgozni, mozgolódni nap közben. Szóval a kezembe vettem a gyeplőt és megkerestem két bölcsit, hogy meglátogassuk őket, illetve megnézzük, hogyan viselkedik bennük Ádám.
Nem titok, hogy a „piackutatást” célzottan végeztem, azaz egy magán és egy állami bölcsit kerestem. Mert ugyan szülőként inkább a magánszektor felé hajlunk, de esélyt kell adnunk minden más lehetőségnek is. Még akkor is, ha abban a lehetőségben az állam keze benne van, amitől nagyjából a rohadás szintje alatt áll kettővel. Ami pedig még megvan belőle, az sem az államnak köszönhető, hanem a rendkívül türelmes és felfoghatatlan mértékű hivatástudattal rendelkező pedagógusoknak.
Na hát ebben a szellemben mentünk intézményt látogatni és nem is csalódtunk! A magánbölcsi simán hozta az elvárt szintet, Ádám is egyből tudta, hogy mi a dörgés. Mintha minden nap oda járna, úgy ment el a többi gyerekkel játszani, majd a bölcsisnénivel kezet mosni a reggelihez. Nem volt kérdés, kell nekünk az a hely, de azért megvártuk, hátha sikerül beleszeretnünk az állami verzióba is. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt írom, az állami alternatíva maga volt a katasztrófa. A kapun belépve szinte azonnal megerőszakolt az idő, s előhozta belőlem azt a 29 évvel korábbi eseményhalmazt, amit soha az életben nem akartam újraélni. Összefoglalva: betonország zord betonpalotájába léptem be, ahol az egyetlen fejlődési pontot az igazgatónő kedvessége és mosolygása, illetve a gyerekek által készített rajzok jelentették. Persze ne legyünk telhetetlenek, nem a külcsin számít, hanem a belbecs, azzal pedig ebben a bölcsiben nem is volt gond. De nagyon más volt, mint a legelső tapasztalatunk, és Ádám itt ráadásul nem is tudott játszani a többi gyerkőccel. Kb semmi érintkezése nem volt az intézménnyel, egy idegen volt benne.
Na ezek után viszonylag gyorsan el is döntöttük, hogy hol a helyünk a világban, a mi kis csemeténknek a legjobb intézmény jár. És itt úszik be egy újabb de: amíg az állami bölcsiben naponta párszáz forintba kerülne a gyerek létezése plusz a kaja, addig a magánban ugyanez 127 ezer körülre jönne ki. Tehát ha csak egyetlen tanévet veszünk, akkor több mint 1 millió forintot kellene fizetnünk azért, hogy Ádám jól érezze magát és kedvére fejlődjön. Hát ez gáz, mert erre sajna nem futja, pedig nincsen rossz szakmánk, és eddig egyéni vállalkozóként a szövegírással (szakmai cikkek írásával, pr tartalmak előállításával, weboldal szövegezéssel, közösségi média posztok gyártásával) nem is kerestem rosszul. (Évi anyaságért járó támogatását csak azért nem említem, mert az egy vicc, de ebbe nem is megyek bele inkább.) És mégsem fussa…
Összességében tehát elérkeztünk Ádám nevelésében arra a pontra, hogy el kell indítanunk egy úton, aminek az irányáról viszont nem mi döntünk. A rendszer folyamatosan próbálja kicsavarni a döntési lehetőséget a kezünkből, és ha ez nem sikerül neki, akkor egyszerűen torokra megy. Kissé általánosabban: a szülők anyagi lehetőségei miatt a gyerekek egy olyan rendszerbe sodródnak már alig 2 évesen, amibe nem hogy minél később, de talán soha nem adnák be a gyerkekeket. Sok választásuk a szülőknek viszont nincs, a rosszban kell meglátniuk valami jót, s abba kapaszkodni, amíg csak lehet. Kiaknázni minden, a szarnál némileg kedvezőbb lehetőséget. S egy életen át bízni abban, hogy kényszerű döntésükkel nem okoztak nagyobb kárt a gyerekükben annál, mint amekkora fájdalom bennük él egy életre szóló lehetőség kihagyása miatt.
