„A társadalomnak, a világnak az apaság a talpköve; minden összeomlik, ha a gyermekek nem szeretik apjukat.” (Honoré de Balzac: Goriot apó)
Sokszor gondolkodom azon, mit jelent jó apukának lenni. Hiszen előttem sajnos nem volt 8 éves koromig minta ezzel kapcsolatban, mivel apukám két éves koromban meghalt, nevelő apukám pedig későn érkezett az életembe. Ennek nyomán most kicsit tanácstalan vagyok Ádám nevelése terén, mert nagyrészt intuíciókra kell hagyatkozom, emellett olyan emlékeket felidézve kell működnöm, amiket nagypapámmal közösen éltem meg.
Utóbbi azonban nem csak áldás, de kicsit átok is, mivel nagyapám kapcsán nem tudok egyetlen rossz emléket sem felidézni. Ha kellett, akkor egy tíz órás munkanap után sem volt fáradt focizni a játszótéren, nem esett nehezére valamit ezerszer elmondani, a lehető legnagyobb nyugalommal tanítgatni.
És akkor ehhez jön még hozzá, hogy egy lobbanékony és meglehetősen temperamentumos természettel kellene a mindennapokban Buddhának lennem, azaz szem előtt tartanom, hogy Ádám nem zseniként született, így nem feltétlenül tudja, hogy
- a könyv nem szőnyeg, ezért nem állunk rá és tapossuk meg;
- hogy a kakaójának ivása közben számomra egyáltalán nem pihentető, ha rúgdos;
- hogy másnak a tányérjában nem turkálunk csak azért, mert jó móka a kanállal/villával matatni.
Tudni kell rólam, hogy bizonyos dolgokra nagyon rá tudok pörögni, például mióta edzem, azóta nagyrészt azon gondolkodom. Nahát Ádám születése előtt ugyanez volt: próbáltam előre tervezni, így mindenféle prekoncepciót állítottam fel magamban arra, hogy milyen apának kell lennem. Csutkára elterveztem mindent.
Szerintetek sikerült bármit is megvalósítani? Persze hogy nem! Hiszen a babák nem csak elméleti síkon megvalósuló izék, nem is lehet hozzájuk univerzális recepteket használni. (Ezért szoktam jókat mosolyogni, amikor valaki közli, hogy mit hogyan kellene csinálnunk, mert az tutibiztos módszer. De erről majd később.) Arról nem is beszélve, hogy ha meg is valósulnának a „nevelési kézikönyvemben” szereplő ötletek, akkor Ádám egy torz valóságban nőne fel, ami pedig rosszabb és veszélyesebb dolog lenne bárminél.
Hiszen számára nagyon fontos, hogy a lehető legőszintébb környezetben létezzen, hogy őszinte és valóságos viselkedésmintákat lessen el. Az érzelmi intelligenciája ugyanis csak így fejlődhet megfelelően, így lehet belőle egészséges lelkületű ember. Hazugságokkal pedig ez lehetséges? Aligha.
Összességében persze nem azt mondom, hogy csak „ridegtartással” szabad gyereket tartani, de különféle álomképeket gyártani a szülőségről szerintem fölösleges. Ennél talán hasznosabb, ha meghatározunk pár fontos irányvonalat a gyerkőc nevelése kapcsán. A többit pedig hagyjuk, hogy úgy történjen ahogyan annak történnie kell.
