Ádám már szinte kész férfi (értsd már 2 éves), így ideje számot vetni az eddigiekkel. Mivel épp Mikulás napjait éljük, így egész nagy erőkkel készültünk a csodára. Azaz felváltva kötöttük le Ádámot, amíg a másikunk még egy utolsó ajándékot tett az ablakba a cipőkbe (mert nálunk bizony már csak ilyen konzervatív módra jön a Miki). Majd a Mikulás hangosan kopogott az ablakon, Ádám pedig kérdőn sétált ki a nappaliba a szobájából, hogy mégis ki az a Mikulás, és ha neki focizás közben nem szabad, akkor ez az ismeretlen valaki miért törheti be az ablaküveget? És ahogyan ilyenkor lenni szokott jött az ámulat: szép lassan megértette, mi történt, hogy a Mikulás bizony megtöltötte az ő kis cipőjét mindenféle jóval. Örült. Nagyon.
Szerintem a Mikulásos cécónak nincs univerzális megoldása, egyszerűen csak hinni kell benne. Emellett az is jó, ha felidézzük gyermekkori emlékeinket a Télapóval kapcsolatban. Nekem a legkedvesebb, de egyben a leghátborzongatóbb emlékem, amikor a nagyszüleim meg szerettek volna lepni, és Vili bácsit (az alsó emeleten lakó, civilben patológus bácsit) megkérték, öltözzön be Mikulásnak. Nem nagyon emlékszem szegény öregre, de állítólag bírt engem, ezért eleget tett a kérésnek, és becsöngetett azon a bizonyos napon. Mikulás volt ő, az igazi Mikulás: piros ruhája volt, nehezen és fáradtan járt, már inkább csak cammogott, és pár lépés után ülőhelyért fohászkodott nekünk. A kamu vattaszakálla is igazinak tűnt akkor, a piros ruhája is maga volt a csoda. Nagyszüleim meséje pedig még csodálatosabb volt: elmondták, hogy ki ez a bácsi, miért jött, majd megkértek, hogy énekeljek neki valamit. Megtettem, bár rettegtem a Vili bácsi féle Mikulástól (nem volt sorozatgyilkos, csupán idegen, én meg a szokásosnál is félénkebb). Így utólag nagyon szeretem ezt az emléket. Őszinte, meghitt pillanatok voltak…
A másik emlékem ennél lényegesen egyszerűbb, de a bennem élő egykori kisfiú óriási csodája. A történtek: anyukám hamar berakott a fürdőkádba este, mert még dolga volt a konyhában. Jó sok vizet engedett, aminek annyira örültem, hogy teljesen önfeledten kezdtem el játszani: először hajókapitány voltam, majd tűzoltó mint apukám. Mindeközben sűrűn nézegettem kifelé az ajtón, hogy anyukám éppen mit csinál. A konyha és a fürdő egy folyosó két végén volt, simán be lehetett látni a teret, és rá lehetett látni a bejárati ajtóra és a fogasra meg a cipőkre is. Tudtam, hogy Mikulás napja van, így nagyon vártam, hogy vajon megtelik-e a cipőm ajándékkal. Lestem hát fürdés közben a célterületet, minden erőmmel figyeltem játék közben. Egy óvatlan pillanatban viszont szem elől tévesztettem mindent, és meg is történt a csoda! Az egyik pillanatban még üres csizmám megtelt a Mikulás csomagjával. Azóta sem tudom hogyan történt ez, bár ötleteim vannak. Az éppen akkor arrafelé sertepertélő bátyám keze szerintem benne volt, de a történteket azóta is homály fedi.
A két emlékem számomra összességében azt jelenti, hogy csodák márpedig léteznek. Felnőttként is hiszem, hogy bármikor őszinte gyerekekké válhatunk, így hihetünk a racionalitásunkat meghaladó, akár megmagyarázhatatlan dolgokban. Úgy pedig nem feltétlenül kell mesterségesen gerjeszteni a csodát, ha együtt hiszünk a gyerkőccel valamiben, akkor az bizony jönni fog magától is.
