Belegondolni sem merek, milyen lenne, ha mindenemet hátrahagyva kellene harcolnom a hazámért. Úgy, ahogyan ukrán apák tucatjai teszik most, s csak remélik, hogy valaha viszont látják a családjaikat.
Durva belegondolni, hogy az egyik pillanatban még egyhelyben feküdt a mi kis babberünk, most viszont már a kanapén dzsumandzsizva (szigorúan a Robin Wiliams félét ajánlom!) és viháncolva mondja bele a nagyvilágba, hogy apa. Azt is nehéz ma már elképzelni, hogy korábban a család együtt örült annak, hogy a gyógytornától mennyit fejlődött Ádám mozgása, mennyire nyílt lett. Most meg rohan Mumin (egy örökbefogadott játszótéri szerelemből származó családi eb) játékaiért, hogy eldobhassa neki. Sőt, nem hajlandó addig ebédelni, amíg a kutya hozzá hasonlóan nem kap valami kaját.
Nehéz felfogni, hogy az utóbbi időben Ádám mennyi mindenben fejlődött. Hogy már nem csak egy adag nokedliként fekszik a pelenkázón, hanem közelharcot kell vívni vele tisztábatevéskor, mert annyira nevetve rúgkapál, hogy lehetetlen kordában tartani. Hogy az egyik kedvenc elfoglaltsága a könyvlapozgatás, a mesekönyvek nézegetése, s hogy addig tesz-vesz, míg az ölünkben ülve nézegetheti a könyvét. Hogy már simán tudja, hogy a porszívó nem egy rémes szörnyeteg, így akárhányszor meglátja, szeretné használni. Hogy az „Ádám mosunk fogat?” kérdésre úgy pattan fel és keresi a fogkrémet, mintha mind a már meglévő 5-6 fogacskája pillanatok múlva vissza bújna az ínyébe, ha nem lesznek azonnal tiszták. Hogy egy komplett Hevesi Imi bácsi Youtube koncertet hozzám bújva végig hallgat és figyel, mert mellette éneklem én is a dalokat. Hogy tudja, egyetlen mosolyával csodát tud tenni a lelkemmel.
Meghitt pillanatok, sok apró és gyönyörű csoda. Ilyen az, amikor az embernek gyereke van, vagy legalábbis ilyen is lehetne. Hiszen amíg e sorokat írom, addig a szomszédunkban több ezer ukrán és orosz apa éli a napjait úgy, hogy el van szakítva a családjától, a gyermekeitől. Ők a fentieket most nem élhetik meg, nem örülhetnek úgy a gyermeküknek, ahogyan azelőtt. Emellett rengeteg ukrán család menekül most is más országba, hogy biztonságban vészelhessék át azt az időszakot, amíg újra visszakaphatják az otthonukat.
Belegondolni is szörnyű, hogy milyen lehet, amikor egyrészt elszakítanak a családodtól, de még azt sem tudod róluk biztosan, hogy túlélitek-e a háborút. Hogy nem tudhatod biztosan, valaha viszont látod-e őket, akik a legfontosabbak neked. Hogy lesz-e még akkor egyáltalán az a hely, amit úgy neveznek, otthon.
Bár utóbbit mi sem tudjuk biztosan, abban mégis tudunk segíteni, hogy az orosz megszállás ne végződjön a jelenleginél is nagyobb, a jelenleginél is feleslegesebb tragédiával. Hogy a szétszakított családok reményét a lehető legnagyobb mértékben óvjuk, hogy a menekültekre vigyázunk. Az elmúlt napokban szerencsére Magyarország civiljei újra bebizonyították, hogy ha szükség van rá, akkor igenis pártállástól és bőrszíntől függetlenül össze tudnak fogni. Rengeteg adománygyűjtő szervezet jött létre, barátok és ismerősök tömegével adakoznak. Büszke vagyok rájuk! Mi is megtettük, amiről úgy gondoltuk, hogy a jelenlegi helyzetben a legtöbbet jelenthet, de ez nem a reklám helye. A lényeg: kérdezzétek meg a civil szervezeteket, hogy miben tudnátok segíteni, hogyan tudnátok az életükért és hazájukért küzdő embertársaitok számára őrizni a reményt. Hiszen most egy egészen apró segítség is óriási lehet.
(Fotók: MTI/Balogh Zoltán)
