Egyszer eljön az idő, amikor el kell engedned a gyereked kezét. Amikor apaként be kell látnod, hogy az addig kisbabának gondolt kisbabád (hiszen a te valóságodban úgyis az marad) már nem is annyira pici, nem is annyira törékeny, mint amilyen akkor volt, amikor először tartottad a kezedben.
Az elválásnak persze vannak fokozatai: az első, amikor a gyerkőc először kimondja, hogy apa. Ez brutálisan léleksímogató, kevés ilyen csoda van az életben, de ami fontos, hogy itt még csak örülsz a sikerednek, nem gyanakszol semmire.
Majd hamar megérkeznek az ennél is egyértelműbb jelek: először egyedül autózik (apanyelven: basszus autózik a gyerek!!!), majd zenékben, amit hallgat, elkezd jó helyen ózni és énekelni. Ezután jönnek a hard kisgyerekes dolgok: egy szó nélkül, de annál határozottabban képes a kajamaradékot az arcáról a pulcsija ujjára teleportálni, miközben te atyai szigorodról teljesen megfeledkezve belefulladsz a tányérodba, mert annyira nevetsz rajta, de ettől a gyerek csak haláli nyugalommal nyugtázza, hogy mekkora király, majd elégedetten vigyorogni kezd.
További jel lehet, amikor a gyereked hosszú perceket képes eltölteni azzal, hogy a legkisebb, legkupisabb helyen futkározik a kedvenc zenéjére. Ilyenkor jellemzően te már a pokolra kívánod mind az előadót, mind az eszköz feltalálóját, amin a zene szól, mert tizenhatodjára azért már sok ugyanazt a számot meghallgatni. (A szám határozottan nem poén, számoltam!) Ezután komoly és intő tünete a felnövésnek, hogy a gyerek pótolva a futás során elégetett kalóriát, simán betol egy almát héjastól. A csumát csak azért nem, mert azért mégiscsak vannak szabályok ezen a világon. Mindeközben persze a gyümölcs nevét is brutál hangosan kiabálja, majd mikor elfogyott, akkor kér még. S ha már evés: nem annyira egyértelmű jel, de én annak tudom be, hogy Ádám ugyan a csokival is ki van békülve, de ha mondjuk egymás mellé rakunk egy fehérjeszeletet és egy tábla csokit, akkor fix, hogy a fehérje lesz a nyertes. Ráadásul még álmából is képes felkelni érte, csak úgy szagra.
Összességében tehát – bár tudattalanul próbáljuk kitolni az időpontját -, de eljön az a pont az életedben, mikor már nem tudod visszafogni a gyerkőcöt a kisgyerekké válástól. Amikor engedned kell az időt dolgozni, hogy beteljesítse azt, ami az ő feladata: látszani és terelni a babádat arra, amerre feladata van. Hiszen nem vethetsz gátat a változásnak, mert azzal valami olyat tennél, aminek beláthatatlan következményei lennének, amivel jelentősen visszavetnéd a gyermeked fejlődését. S bár kétség kívül jó lenne megállítani az időt, vagy azt mondani neki, hogy „gyere vissza később, de inkább soha”, nem lehet erősebb az önös érdeked az általános jónál. Hiszen akkor biztosan nem lennél jófej apuka!
