„Apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó.”
Hát nem. Így nem. Mert Anya nem egy háztartási robotgép, Apa pedig nem egy bankautomata, még ha manapság ebbe az irányba haladunk is. Ez a fajta, egyesek szerint hagyományos családmodell ugyanis, bármerről is nézzük, nem a legjobb.
Követésével ugyanis gyakorlatilag a következő idilli képet kapjuk: Apa az élete kisiklásából fakadó felgyülemlett feszültséget rövid időn belül az alkoholban, az agresszióban vezeti le, esetleg más nőknél keresi a boldogságát, amíg Anya suttyomban szintén a pohár után nyúl, vagy egy lelkileg porrá zúzott bioboxzsákká válik, akit esténként be lehetne állítani a kamrába a tisztítószerek mellé.
S hogy miért írom ezt? Mert kis híján egy ilyen háztartásban nőttem fel. Olyanban, ahol a nő naponta hálás volt azért, hogy egy „aranykalitkában” lakhatott, és sokáig csak egy dolga volt, a házimunka. Ami persze egyáltalán nem volt fenntartható, ezért egy idő után kinyílt a kalitka ajtaja, és dolgozhatott is, ugyanakkor a házimunka elvégzése ugyanúgy rá hárult.
Nem így volt viszont a nagyszüleim esetében, ahol gyerekként nagyon sok időt töltöttem. Náluk a házimunka esetében nem volt férfi-nő-gyerek reláció, mindenki ösztönösen tette a dolgát. Nem is volt hálálkodás a feladatok elvégzése után, nem tolta senki az „ezt is nekem kell megcsinálnom” kliséket. Sőt, a feladatok nem ritkán inkább mókába csaptak át, semmint kötelező rossznak gondoltuk őket. Hiszen ki ne szeretne régi habüstöt a fejére téve egy mozsár alkatrészével katonásat játszani, detektív módjára a nagyszőnyegről port összeszedni egy áram nélkül működő tilitoli porszívóval, vagy séf módjára ebédet kóstolni a konyhában és rámondani az áment, ha kész?
Persze a nagyszüleim példája eléggé a másik véglet, nem tudhatom, hogy ez a harmónia mindig megvolt-e köztük. Azt viszont tisztán látom, hogy összességében egy olyan családban felnőni, ahol a férfi konkrétan semmit sem tesz hozzá a közöshöz, nem végez házimunkát, mennyire káros tud lenni. Főleg egy gyerekre, akiből – látván, hogy a szülei mit művelnek otthon – szép lassan kikopik a közösségben való gondolkodás, ráadásul Anya és Apa első kézből adja át neki a mások eltárgyiasításának „tudományát”. Annak ellenére, hogy ennek nem kéne így történnie.
Nagyjából ez is a célja egyébként egy remek kezdeményezésnek, amit Grecsó Krisztián az alábbiakban foglalt össze:
