Nem akart ő semmi rosszat, egyszerűen csak segíteni próbált a maga módján azzal, hogy a palántaföldet kiszedte a palántázó cserépből (értsd az együtt elültetett magokkal teli poharak közül jópárat feldönt) és vissza rakta a zsákba, hiszen az ő csöpp világában mindennek és mindenkinek megvan a maga helye.
Kétszer játszottuk el ezt a döntögetést rövid időn belül. Elsőre jól vettem az akadályt, gondoltam nem kell idegeskedni azon, hogy Ádám bowling golyóként tarolta le a földdel teli poharakat. Elmagyaráztam neki, hogy mit csinálunk éppen és miért, de bölcs tanításom nem igazán úgy hatott, ahogyan azt akartam. Ádám ugyanis tartotta magát a saját világrendjéhez, hogy márpedig a földnek a zsákban van a helye, és egyébként is ő egy jó kisfiú, hát elrakja a helyére. Csakhogy a kiválasztott pohár mellett lévő öt poharat is sikerült újra felborítania. Másodszor sajnos már nem tudtam lenyelni a keserű pirulát, erélyesen és emelt hangon szóltam rá. „Mit csinálsz, hát nem látod, hogy felborítasz mindent magad körül?” – tettem fel a 40 milliós kérdést neki, ami annyira rosszul esett a csöpp kis lelkének, hogy azonnyomban vigasztalhatatlan sírásban tört ki.
És ekkor döbbentem rá, hogy mekkora barom vagyok, hiszen ő még picike ahhoz, hogy a pusztítása mértékével tisztában legyen. Illetve az is ólomgolyóként csapódott le bennem, hogy mit tettem: egy 17 hónapos babát az értékrendem szerint sohasem szabad így leteremteni. A szinte zokogó Ádámot látva azonnal el is szégyelltem magam, brutális bűntudatom lett. Hiszen összességében egy szuper másfél órát töltöttünk együtt, mely idő alatt teremtettünk egy közös élményt, amit sok apa-fiú páros hírből sem ismer. És nekem mégis sikerült egy tüskét döfnöm ebbe az emlékbe.
Szerencsére Ádámban ez a szituáció nem hagyott mély nyomot, rövid vigasztalás után megbocsátóan tépte ki magát a karomból, majd tért vissza a földeszsákhoz játszani. Én viszont nem tudtam ilyen hamar túltenni magam a történteken, sokáig éreztem rosszul magam. Ez alatt viszont rájöttem, folyamatosan dolgoznom kell azon, hogy megfelelően tudjak kódolni és dekódolni bizonyos üzeneteket az ilyen „kritikus” szituációkban. Mert sosem dőlhetek hátra és gondolhatom azt, hogy „Apa már készen van, innentől nincs szüksége a fejlődésre”. Emellett el kell érnem azt, hogy ha Ádám túlteszi magát és megbocsát nekem, akkor én se időzzek túl sokat az ilyen dolgokon.
