A legjobb barátaink esküvőjén történt beszélgetős élményeimről egy előző bejegyzésben már írtam.
De hogy milyen volt pár órát Ádám nélkül, egy teljesen másik városban létezni, az megér egy külön írást. Merthogy szerintem az első különválás nem csak az anyukáknak, de az apukáknak is rettentő nehéz. Legalábbis nekem az volt.
A „hattyúhalálom” kezdődött azzal, hogy már kapásból megőrültem a gondolattól, hogy nincs velünk a gyerek, nem látjuk a nevetését, nem vagyunk ott, hogy megvigasztaljuk, ha valami fájdalom éri. Folytatódott azzal, hogy folyamatosan az a jelenet ment a fejemben, amikor az Így jártam anyátokkal-ban Lily és Marshall először hagyják otthon a babájukat, amitől rettentően kivannak. És hát az sem segített rajtam, hogy az első komoly szabadságélményemet nyilvánosan kellett feldolgoznom.
A helyzet akkor és ott drámainak tűnt, de szerencsére Ádám hiányát nem kellett teljesen elnyomnom magamban. Ügyelve a normális apukamentalitás látszatára folyamatosan kapcsolatban álltam a nagyszülőkkel, így a délután és este folyamán több fotót is kaptam Ádám pillanatnyi állapotáról. Emellett a fontosabb történésekről is értesültünk. Összességében kijelenthető, hogy van még hova fejlődnöm szabadságolt apukaként. Mert bármennyire is nehéz, ha van rá lehetőség, akkor ki kell szakadni a szülői mókuskerékből.
Nektek hogyan telt az első hosszabb babától távol töltött idő? Írjátok meg kommentben! 
