Eltelt egy újabb év, így immár négy éves Apuka vagyok. Ilyet…Növök, mint a gomba! Kettőt pislogok és már nagykorúvá is válok? Na jó, azért ne szaladjunk ennyire előre, lássuk, mi történt egy év alatt! Hogy minek örülhettem Apukaként, és miért lehettem brutál szomorú 2024-ben.
Apu elballagott a bölcsiből
Ha egy dolgot kellene kiemelnem az elmúlt egy évből, akkor az nyilvánvalóan a bölcsiből való elballagás lenne. Hiszen kezdő Apukaként szembesülnöm kellett azzal, hogy az Isten adta szivárványporonty erősen halad a felnövés felé. Hogy bárhogyan kaparok, akárhogy küzdök és ágálok ellene, Ádámon is fog az idő vasfoga. Azaz az aranyosan totyogó kisbabából egy visszabeszélő, eleven kisfiú lett, az Úristenre önfeledten táncoló kisbabberból egy lírikus lélekké vált, aki a Homokba rajzolt szerelmet üvöltve énekli, miközben zongorázik mellé. 2024 júniusában tehát arcon csapott az élet!
S hogy miért volt ezen felül is végtelenül szomorú magam mögött hagyni a kecskeméti Béka bölcsit? Mert tudtam, hogy Ádám pár hét múlva kénytelen lesz belépni a magyar közoktatási rendszer kapuján, hogy az apukájaként már nem tudom majd olyan szorosan fogni a kezét. Hogy az előtte álló évek inkább a túlélésről fognak szólni, semmint az örömről, a potenciális tehetségének a kiaknázásáról. Persze ne legyünk pesszimisták, ki tudja az évek alatt milyen irányba fordul majd az oktatási rendszer!
Apu ovis lett
S itt érkeztünk meg a legnagyobb boldogsághoz, de megintcsak ne rohanjunk annyira! Hiszen ugye ahogy azt említettem már, tavaly szeptemberben Ádám a részévé vált annak a rendszernek, aminek elhagyása X évvel ezelőtt engem könnyekig hatott. Az oviba járás persze még nem a S.E.R.E.G., azért ezen a ponton még kolbászból van a kerítés. A kezdet ugyanakkor nem volt teljesen zökkenőmentes, hiszen az addig élettel teli, huncut és cserfes kisfiam egyik napról a másikra lett olyan egyedül, mint a bal kisujja! És ez ellen szülőként semmit sem tudtam/tudtunk tenni. Így persze azonnal jött a félelem, a kétségbeesés, az egész világ, és benne minden természeti törvény megkérdőjelezése. Pár szörnyű hét.
S hogy amíg én egy ókori görög dráma módjára belül összeomlottam, addig mit csinált Ádám? Szépen lassan kinyílt, bástyákat keresett magának a mindennapokra, és élte a kis világát. Így esett meg az, hogy egyik nap arra értünk az oviba, hogy Ádám egy idősebb kislánnyal önfeledten villámcsapást rajzolgat egy asztalnál, hogy a szomszéd csoportból egy random kislány köszön Ádámnak, majd közli, hogy az udvaron vele fog játszani. Hogy egyszercsak lett egy legjobb barátja, akivel már nem ülhetnek egymás mellett ebédnél, mert tuti valami rosszaságot csinálnak. Hát kell ennél nagyobb öröm egy Apukának? El sem tudom mondani, mit éreztem akkor (és érzek azóta is folyamatosan), hatalmas megkönnyebbülést jelentett mindez.
S hogy mit tanultam ebből az egészből? Hogy mindig eljön az idő, amikor el kell engednem a kezét. Amikor apaként be kell látnom, hogy az addig kisbabának gondolt kisbaba (hiszen a valóságomban úgyis az marad) már nem annyira pici, nem is annyira törékeny, mint amilyen akkor volt, amikor először tartottam a kezemben. Pontosan úgy, ahogyan akkor tettem, amikor a bölcsi kapujában álltunk kézenfogva.
