Milyen furcsa egy érzés ez! Évekig nem jön elő, majd hirtelen igen, és egyszerre belenyilal a tudatomba a „mi lett volna, ha”. Hiszen Luca baba bizony mindent megváltoztatott volna!
Szóval évek óta először érzem azt, hogy fáj. Hogy a lelkem belepusztul abba, hogy pár hétig elhittem, hogy ő a miénk lesz, hogy ő bizony beköltözik az életünkbe. Majd jött az első nagy izgalom, amikor végre a szememmel is láthattam volna őt, de már nem volt ott. Nem volt folt, hiányzott az élien kinézet, nem dobogott az a kicsi szív. Nem volt semmi, csak az öröm emléke, a szertefoszlott várakozás, az összetört pillanat.
Emlékszem annak a délutánnak minden másodpercére. Ahogy sétáltunk némán fölfelé a hegyre, ahogy szabadultunk volna a pillanattól. Ahogy próbáltunk kitartani legalább hazáig, hogy aztán végleg összetörhessen minden, kiszakadhassanak a tragédia okozta érzelmek. Persze a Lucával kapcsolatos érzéseimet az első pillanattól kezdve igyekeztem elnyomni. Vagy sikerült, vagy nem, mindenesetre igyekeztem rezzenéstelen maradni. És én nyomorult elvártam ezt Tőled is, akinek az egész lelke oda volt… Évekig sikerült is eltakarni az eltakarhatatlant.
De végül ma ott ültem a kanapén és érezni kezdtem. Belém hasított az érzés, hogy akkor és ott vége lett. Hogy Luca abban a pillanatban meghalt. Vagy nem is meghalt, inkább csak előre ment.
